100 évnek is 50 a fele

100 évnek is 50 a fele

Hatvan Huszon hatodikának az idén lett ötven éve. Nem mintha érezném,csak hát mindenki azt bizonygatja, hogy öregszem.
Valamiféle összegzést vár mindenki ilyentájt,de semmi ilyesmihez nem érzek semmi kedvet,sem pedig értelmét nem igazán látom. Panaszkodni divat mostanság,(és nem tagadom, hogy sokaknak jócskán van rá oka is,de én nem tartozom ebbe a kategóriába )a dicsekvő embert pedig senki sem szereti.
Valaha még normális dolognak számított, de ma egyre inkább perverziónak számít,hogy az első feleségemmel élek idestova húsz éve! (azt már csak félve merem kimondani a világ előtt,hogy még mindig szeretem!)
A közös gyermekeinket nevelgetjük,név szerint:Otília,Abigél,és Levente. Bátran kimerem jelenteni, hogy soha sehol semelyik miatt nem kellett szégyenkeznünk, büszkélkedésre viszont számtalan esetben adtak már okot,és bízunk abban, hogy ezen jó szokásukhoz a jövőben is ragaszkodni fognak!:o)
Otikánk az idén fejezte be a gimnáziumot,(nagyon szép eredménnyel),és szeptemberben Dániában kezdi el a főiskolai tanulmányait. Még el sem ment,de már hiányzik...:-(
Abi és Levi a roscre-i Sacred Heart Általános Iskolában folytatják tanulmányaikat,és persze magántanulóként a tótkomlósi Jankó János Általános Iskola és Gimnázium tananyagát is tanulják.
Ők a mi büszkeségeink, ésa boldog jövő zálogai.....

Kicsit Szocreálosra sikeredik ez a rész,hiszen az „Akikre büszkék vagyunk” tabló még koránt sem teljes! Andika,az én életem Párja a szegedi Jogtudományi Egyetemen végzős hallgató!! Ő az én szeretett Kincsem,és legeslegfőbb büszkeségem!
Ő volt az, aki tapogatódzva érdeklődött arról, hogy mit szeretnék a szülinapomra? Nem könnyítettem meg a dolgát, mert azt feleltem,hogy ha mellettem vannak,akkor nekem mindenem megvan,és semmi sem hiányzik! Mellesleg tényleg így gondoltam,és így gondolom most is...
Gondoltam, hogy összeröffentjük az itteni gárdát, csinálunk egy jó kis vacsit,bulizunk egyet aztán jöhet a következő 50.
Valahogy az a nap mégis jóval mozgalmasabbra sikeredett,de ez már a következő fejezet:
A vén kecske csak nyalja azt a bizonyos sót,vagy lehet neki még ugrálnia is????:-)

UGRÁS A MÁSODIK ÖTVENBE

Bátran állíthatom,hogy a konspiráció abszolút mértékben működött.a legutolsó pillanatig teljesen gyanútlan voltam,halvány sejtésem sem volt arról, mit tervezgetnek a hátam mögött.
Otikának a nenaghi irodába kellett menni egy igazolásért, a dániai sulihoz. Egyáltalán nem szokatlan, hogy ilyenkor az egész család kocsiba pattan,és együtt indulunk ügyintézni. Ezúttal is így történt. A dolgok akkor vettek szokatlan fordulatot, amikor dolgunk végeztével visszaültünk a verdába.
Először Abigél nyújtotta áta következő versét:
Hány száz helyen jártál, B
Mennyi dolgot láttál, O
Oly sokat utaztál L
A világon körbe körbe jártál. D
Föld,víz, levegő, O
Csónak,hajó, s most ejtőernyő. G
Lovaglás,elefántogolás SZ
És persze tevegelés, Ü
Ennyi sok történethez L
Egymillió sor sem elég. I
A repülő majd száll és száll, N
A hajunk meg égnek áll. A
Soraimat zárom, P
Volt már tizenhárom, O
Remélem nagyon élvezed T
Ezzel kívánunk boldog szülinapot neked!! !!!!!

Ezután Levente rajza következett a másik oldalon,
de bevallom még mindig nem esett le a tantusz, hiszen mindezt betudtam a költői szabadság, és a képzelet játékának. Ők persze nem értették, hogy mit nem lehet ezen érteni???!!!
 
A tisztánlátás,mondhatni megvilágosodás csak akkor következett be,amikor az ejtőernyős ugrás fényképpel ellátott jegyét nyújtotta át Andika!
Az első reakció: „Na neeee!Ezt Ti sem gondoljátok komolyan! Ugye vicceltek!?”
De bizony hamar rájöttem, hogy szó sincs ártatlan tréfáról,véresen komoly a dolog,és már a repülőtér felé visz az utunk! Izgulsz? Kérdezgették, én pedig nem is titkoltam, hogy bizony igenis izgulok. (Bár a zabszem-próba minden bizonnyal negatív eredményét igyekeztem minél inkább leplezni...,azt hiszem sikerrel).

A kis reptér bejáratánálbékésen legelésző tehenek,és egy gondosan belakatolt gazdasági kapubejáró.Ezen kívül teremtett lélek látható közelségben sehol.
Otília telefonál a jegyen feltüntetett telefonszámra,ahol üzenetrögzítő fogadja a hívást,de mivel a megbeszéltnél fél órával hamarabb érkeztünk,mindenképpen várnunk kell.
Negyed órás késéssel ugyan, de megérkezik az első hivatalos emberke,de a kulcsa nem nyitja a lakatot,így a kapu zárva marad.
Időközben egyre-másra érkeznek az autók és motorok, majd az egyik emberke egyszerűen leemeli a kaput a sarokvasakról,és kitárja a bejáratot! (a lakat érintetlenül  marad a másik oldalon....)
Az első akadály elhárítva,belül leparkolás, és gyalog tovább a kitáblázott ösvény vonalán. A séta végén egy konténerekből álló fogadóállomást találtunk, ahol először papírokat töltöttünkki,ezután egy félórás eligazítás arról, hogy mi fog történni,mit csináljunk, és mit ne.
A dolgok akkor kezdtek felpörögni, amikor az öltözésre került a sor. Ez sem volt különösebben túl variálva,mert egy overall, heveder,és sapka-szemüveggel az össz felszerelés.
Gyors interjú az operatőrrel,érzékeny búcsú a családtól, és irány a várakozó kisbusz,amivel a pár száz méternyire lévő hangárhoz vittek.  A kis repülő már bemelegített motorral várt minket.Érkezéskor mindjárt szállhattunk is át.
Egy pilóta, egy operatőr,két ejtőernyős,és mi ketten tandem-ugrók. Először a két profi,majd mi ketten első vállalkozók,aztán az operatőr.  Az Ő felszerelése a legérdekesebb,mert a sisakja tetején egy fényképezőgép,az oldalán egy videokamera,a szájában pedig a fényképezőgép kioldó-szerkezete speciális kapcsolóval.
Körülbelül negyed órán keresztül emelkedtünk,nagyon szép táj fölött.Ez nem volt szokatlan, hiszen a repülés már csaknem hétköznapi közlekedési formánkká vált,igaz jobbára kényelmes székekkel ellátott,(bár „fapados”-nak csúfolt) gépekkel,amely luxust ezúttal nélkülözni kényszerültünk, de nem is baj,hiszen így könnyebb szívvel hagyja el az ember...
Pár perccel az indulás előtt még egyszer átvesszük a legfontosabb tudnivalókat,az ejtőernyősök magukra csatolnak bennünket,az operatőr elmormol egy rövid fohászt,majd a pilótára szegezett tekintettel várja az indulás jelét.Jócskán a vattacukor- felhők között járunk, amikor nyílik az ajtó, és az operatőr kimászik a gép oldalára. Én vagyok az első,mivel a fotós az én ugrásomat jött rögzíteni.
Hát Jóistenem! Ha most jött el az idő a személyes vizitre, hát most tízezer lábbal közelebb vagyunk egymáshoz, mint szoktunk,de mindenképp legyen meg a Te akaratod!
Sok gondolkozási idő nincs ,lábak a gép alá hajlítva a megbeszélt pozícióban,kezek a hevederre forrva, és suhi!!!! Az első másodpercek alatt az ember azt sem tudja, merre van arccal,hol a fent, hol a lent, és mi is történik egyáltalán???!!

Aztán pozícióba fekszünk hassal,érzem a vállamon a megbeszélt jelet,hogy elengedhetem a hevedert,kitárhatom a kezem,és kezdődhet a REPÜLÉS! Amíg ki nem próbáltam azt hittem, hogy félelmetes lesz, hiszen tudvalévő dolog, hogy az ember nem madár! Immáron tudom, miért is szeretne az lenni! Miért a szabadság jelképe a madár,miért válik szenvedéllyé sokak számára ez a sport.Amikor az ember az ujjai között érzi a levegő suhanását,és még sincs az az érzése, hogy zuhanunk,pedig a szabadesés,közel három percig tart! Aztán újabb jelzés,és kinyílik az ejtőernyő. A levegő suhanása békés siklássá szelídül,a süvöltő szél hangját felváltja a végtelen csönd, és béke érzése,beazonosíthatóvá válnak az épületek, a repülő-hangár,majd megtalálom a konténereket is,ahol tudom, hogy izgulnak értem az enyéim.Integetek két kézzel,bár az alakokat kivenni nem lehet akkora távolságból.Közben az ejtőernyőssel beszélgetünk,teszteli az izgalmi állapotot,és mivel hallja,hogy minden rendben, hintáztatni, majd forgatni kezdi az ernyőt...Erre azért már megkérdeztem, hogy ez így normális? Mert olyat hallottam már, hogy becsavarodott az ernyő....Értett a szóból és megállította a játékot. Zuhanásról szó sincs,inkább suhanást mondanék, hiszen siklóernyővel vagyunk, és csak kb ötven métertől volt érezhető a talaj gyorsulása.Ekkor a megbeszélés szerint felhúztam a lábaimat, hogy a profi tudjon zavartalanul landolni,és ne vetődjünk pofára,ami gond nélkül sikerült is.
Bevallom az elején azt hittem, hogy ez a történet majd arról fog szólni, hogy annak örülök majd, hogy élve átvészeltem ezt a kalandot,de utólag be kell valljam, hogy koránt sincsen így! Csodálatos élmény volt,és nagyon várom a DVD felvételt, bár tudom,hogy az élményt úgysem fogja tudni bemutatni, de legalább valamit hátha visszaadhat belőle,amit másokkal is meg oszthatok majd.....:o)))))))))))
Amikor visszaértem a kisbusszal, nagy ovációval fogadott a csapat,és kézhez kaptam az oklevelet, amivel igazolhatom, hogy valóban ugrottam egy nagyot...
Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy egy életre szóló élmény volt,és a napnak még korántsem volt vége! Még a parkoló felé menet felhívtam Édesanyámat,hogy elmondjam,mi is történt az imént, meg is volt lepődve kellőképpen. Aztán irány  vissza Roscrea-ba,mert hamarosan érkeznek a meghívott vendégek!
A kaja már csőre töltve,(tejfölös hagymás csirke,sült kolbász, roston sült mícs,vagy mitite,-kinek hogy tetszik- krumplipüré, friss tepertős pogácsa, Rencsi tiramisut,Brigi csokitortát sütött,savanyúság,saláta,volt a menü.)
Ha azt hittem vége a meglepetéseknek,hát nagyot tévedtem,mert még kaptam egy Notebook-ot is,ami mint kiderült Rencsiék,Attiláék,Pista bátyámék,és Édesanyámék közös szép ajándéka. Ezúttal is szeretném megköszönni mindenkinek ezt a feledhetetlen napot!