100 évnek is 50 a fele
Hatvan Huszon hatodikának az idén lett ötven éve. Nem mintha érezném,csak hát mindenki azt bizonygatja, hogy öregszem.
Valamiféle összegzést vár mindenki ilyentájt,de semmi ilyesmihez nem
érzek semmi kedvet,sem pedig értelmét nem igazán látom. Panaszkodni
divat mostanság,(és nem tagadom, hogy sokaknak jócskán van rá oka is,de
én nem tartozom ebbe a kategóriába )a dicsekvő embert pedig senki sem
szereti.
Valaha még normális dolognak számított, de ma
egyre inkább perverziónak számít,hogy az első feleségemmel élek idestova
húsz éve! (azt már csak félve merem kimondani a világ előtt,hogy még
mindig szeretem!)
A közös gyermekeinket
nevelgetjük,név szerint:Otília,Abigél,és Levente. Bátran kimerem
jelenteni, hogy soha sehol semelyik miatt nem kellett szégyenkeznünk,
büszkélkedésre viszont számtalan esetben adtak már okot,és bízunk abban,
hogy ezen jó szokásukhoz a jövőben is ragaszkodni fognak!:o)
Otikánk az idén fejezte be a gimnáziumot,(nagyon szép
eredménnyel),és szeptemberben Dániában kezdi el a főiskolai
tanulmányait. Még el sem ment,de már hiányzik...:-(
Abi
és Levi a roscre-i Sacred Heart Általános Iskolában folytatják
tanulmányaikat,és persze magántanulóként a tótkomlósi Jankó János
Általános Iskola és Gimnázium tananyagát is tanulják.
Ők a mi büszkeségeink, ésa boldog jövő zálogai.....
Kicsit Szocreálosra sikeredik ez a rész,hiszen az „Akikre
büszkék vagyunk” tabló még koránt sem teljes! Andika,az én életem Párja a
szegedi Jogtudományi Egyetemen végzős hallgató!! Ő az én szeretett
Kincsem,és legeslegfőbb büszkeségem!
Ő volt az, aki
tapogatódzva érdeklődött arról, hogy mit szeretnék a szülinapomra? Nem
könnyítettem meg a dolgát, mert azt feleltem,hogy ha mellettem
vannak,akkor nekem mindenem megvan,és semmi sem hiányzik! Mellesleg
tényleg így gondoltam,és így gondolom most is...
Gondoltam, hogy összeröffentjük az itteni gárdát, csinálunk egy jó kis vacsit,bulizunk egyet aztán jöhet a következő 50.
Valahogy az a nap mégis jóval mozgalmasabbra sikeredett,de ez már a következő fejezet:
A vén kecske csak nyalja azt a bizonyos sót,vagy lehet neki még ugrálnia is????:-)
UGRÁS A MÁSODIK ÖTVENBE
Bátran állíthatom,hogy a konspiráció abszolút mértékben működött.a
legutolsó pillanatig teljesen gyanútlan voltam,halvány sejtésem sem
volt arról, mit tervezgetnek a hátam mögött.
Otikának a
nenaghi irodába kellett menni egy igazolásért, a dániai sulihoz.
Egyáltalán nem szokatlan, hogy ilyenkor az egész család kocsiba
pattan,és együtt indulunk ügyintézni. Ezúttal is így történt. A dolgok
akkor vettek szokatlan fordulatot, amikor dolgunk végeztével
visszaültünk a verdába.
Először Abigél nyújtotta áta következő versét:
Hány száz helyen jártál, B
Mennyi dolgot láttál, O
Oly sokat utaztál L
A világon körbe körbe jártál. D
Föld,víz, levegő, O
Csónak,hajó, s most ejtőernyő. G
Lovaglás,elefántogolás SZ
És persze tevegelés, Ü
Ennyi sok történethez L
Egymillió sor sem elég. I
A repülő majd száll és száll, N
A hajunk meg égnek áll. A
Soraimat zárom, P
Volt már tizenhárom, O
Remélem nagyon élvezed T
Ezzel kívánunk boldog szülinapot neked!! !!!!!
Ezután Levente rajza következett a másik oldalon,
de
bevallom még mindig nem esett le a tantusz, hiszen mindezt betudtam a
költői szabadság, és a képzelet játékának. Ők persze nem értették, hogy
mit nem lehet ezen érteni???!!!
A
tisztánlátás,mondhatni megvilágosodás csak akkor következett be,amikor az
ejtőernyős ugrás fényképpel ellátott jegyét nyújtotta át Andika!
Az első reakció: „Na neeee!Ezt Ti sem gondoljátok komolyan! Ugye vicceltek!?”
De
bizony hamar rájöttem, hogy szó sincs ártatlan tréfáról,véresen komoly a
dolog,és már a repülőtér felé visz az utunk! Izgulsz? Kérdezgették,
én pedig nem is titkoltam, hogy bizony igenis izgulok. (Bár a
zabszem-próba minden bizonnyal negatív eredményét igyekeztem minél
inkább leplezni...,azt hiszem sikerrel).
A kis
reptér bejáratánálbékésen legelésző tehenek,és egy gondosan belakatolt
gazdasági kapubejáró.Ezen kívül teremtett lélek látható közelségben
sehol.
Otília telefonál a jegyen feltüntetett
telefonszámra,ahol üzenetrögzítő fogadja a hívást,de mivel a
megbeszéltnél fél órával hamarabb érkeztünk,mindenképpen várnunk kell.
Negyed órás késéssel ugyan, de megérkezik az első hivatalos emberke,de a kulcsa nem nyitja a lakatot,így a kapu zárva marad.
Időközben egyre-másra érkeznek az autók és motorok, majd az
egyik emberke egyszerűen leemeli a kaput a sarokvasakról,és kitárja a
bejáratot! (a lakat érintetlenül marad a másik oldalon....)
Az
első akadály elhárítva,belül leparkolás, és gyalog tovább a kitáblázott
ösvény vonalán. A séta végén egy konténerekből álló fogadóállomást
találtunk, ahol először papírokat töltöttünkki,ezután egy félórás
eligazítás arról, hogy mi fog történni,mit csináljunk, és mit ne.
A dolgok akkor kezdtek felpörögni, amikor az öltözésre
került a sor. Ez sem volt különösebben túl variálva,mert egy overall,
heveder,és sapka-szemüveggel az össz felszerelés.
Gyors interjú
az operatőrrel,érzékeny búcsú a családtól, és irány a várakozó
kisbusz,amivel a pár száz méternyire lévő hangárhoz vittek. A kis
repülő már bemelegített motorral várt minket.Érkezéskor mindjárt szállhattunk is át.
Egy pilóta, egy operatőr,két ejtőernyős,és mi
ketten tandem-ugrók. Először a két profi,majd mi ketten első
vállalkozók,aztán az operatőr. Az Ő felszerelése a legérdekesebb,mert a
sisakja tetején egy fényképezőgép,az oldalán egy videokamera,a
szájában pedig a fényképezőgép kioldó-szerkezete speciális kapcsolóval.
Körülbelül negyed órán keresztül emelkedtünk,nagyon szép táj fölött.Ez
nem volt szokatlan, hiszen a repülés már csaknem hétköznapi közlekedési
formánkká vált,igaz jobbára kényelmes székekkel ellátott,(bár
„fapados”-nak csúfolt) gépekkel,amely luxust ezúttal nélkülözni
kényszerültünk, de nem is baj,hiszen így könnyebb szívvel hagyja el az
ember...
Pár perccel az indulás előtt még egyszer átvesszük a
legfontosabb tudnivalókat,az ejtőernyősök magukra csatolnak bennünket,az
operatőr elmormol egy rövid fohászt,majd a pilótára szegezett
tekintettel várja az indulás jelét.Jócskán a vattacukor- felhők között
járunk, amikor nyílik az ajtó, és az operatőr kimászik a gép oldalára.
Én vagyok az első,mivel a fotós az én ugrásomat jött rögzíteni.
Hát
Jóistenem! Ha most jött el az idő a személyes vizitre, hát most tízezer
lábbal közelebb vagyunk egymáshoz, mint szoktunk,de mindenképp legyen
meg a Te akaratod!
Sok gondolkozási idő nincs ,lábak a gép alá
hajlítva a megbeszélt pozícióban,kezek a hevederre forrva, és suhi!!!!
Az első másodpercek alatt az ember azt sem tudja, merre van arccal,hol a
fent, hol a lent, és mi is történik egyáltalán???!!
Aztán
pozícióba fekszünk hassal,érzem a vállamon a megbeszélt jelet,hogy
elengedhetem a hevedert,kitárhatom a kezem,és kezdődhet a REPÜLÉS! Amíg
ki nem próbáltam azt hittem, hogy félelmetes lesz, hiszen tudvalévő
dolog, hogy az ember nem madár! Immáron tudom, miért is szeretne az
lenni! Miért a szabadság jelképe a madár,miért válik szenvedéllyé sokak
számára ez a sport.Amikor az ember az ujjai között érzi a levegő
suhanását,és még sincs az az érzése, hogy zuhanunk,pedig a
szabadesés,közel három percig tart! Aztán újabb jelzés,és kinyílik az
ejtőernyő. A levegő suhanása békés siklássá szelídül,a süvöltő szél
hangját felváltja a végtelen csönd, és béke érzése,beazonosíthatóvá
válnak az épületek, a repülő-hangár,majd megtalálom a konténereket
is,ahol tudom, hogy izgulnak értem az enyéim.Integetek két kézzel,bár az
alakokat kivenni nem lehet akkora távolságból.Közben az ejtőernyőssel
beszélgetünk,teszteli az izgalmi állapotot,és mivel hallja,hogy minden
rendben, hintáztatni, majd forgatni kezdi az ernyőt...Erre azért már megkérdeztem, hogy ez így normális? Mert olyat hallottam már, hogy
becsavarodott az ernyő....Értett a szóból és megállította a játékot.
Zuhanásról szó sincs,inkább suhanást mondanék, hiszen siklóernyővel
vagyunk, és csak kb ötven métertől volt érezhető a talaj gyorsulása.Ekkor
a megbeszélés szerint felhúztam a lábaimat, hogy a profi tudjon
zavartalanul landolni,és ne vetődjünk pofára,ami gond nélkül sikerült
is.
Bevallom az elején azt hittem, hogy ez a történet
majd arról fog szólni, hogy annak örülök majd, hogy élve átvészeltem ezt
a kalandot,de utólag be kell valljam, hogy koránt sincsen így!
Csodálatos élmény volt,és nagyon várom a DVD felvételt, bár tudom,hogy az
élményt úgysem fogja tudni bemutatni, de legalább valamit hátha
visszaadhat belőle,amit másokkal is meg oszthatok majd.....:o)))))))))))
Amikor visszaértem a kisbusszal, nagy ovációval fogadott a
csapat,és kézhez kaptam az oklevelet, amivel igazolhatom, hogy valóban
ugrottam egy nagyot...
Túlzás nélkül kijelenthetem,
hogy egy életre szóló élmény volt,és a napnak még korántsem volt vége!
Még a parkoló felé menet felhívtam Édesanyámat,hogy elmondjam,mi is
történt az imént, meg is volt lepődve kellőképpen. Aztán irány vissza
Roscrea-ba,mert hamarosan érkeznek a meghívott vendégek!
A kaja már csőre töltve,(tejfölös hagymás csirke,sült kolbász,
roston sült mícs,vagy mitite,-kinek hogy tetszik- krumplipüré, friss
tepertős pogácsa, Rencsi tiramisut,Brigi csokitortát
sütött,savanyúság,saláta,volt a menü.)
Ha azt hittem
vége a meglepetéseknek,hát nagyot tévedtem,mert még kaptam egy
Notebook-ot is,ami mint kiderült Rencsiék,Attiláék,Pista bátyámék,és
Édesanyámék közös szép ajándéka. Ezúttal is szeretném megköszönni
mindenkinek ezt a feledhetetlen napot!
