"aoucs"

Sajnálatos eseménnyel kezdődött a történet.
Levente fiunk játék közben elesett,és a térdén elég csúnyának tűnő sebesülés tátongott.
Ő persze halálra rémült a nem mindennapi vérző seb látványától,no meg a fájdalom is fokozta a világvége érzést.
Mivel Attila és Renáta is éppen nálunk voltak, ahányan voltunk,annyi felé indultunk segítségért:Attila Betadin oldatért,én Otíliával sebrögzítőcsíkért,és sebtapaszért,miközben Andika igyekezett kitisztítani,fertőtleníteni a sérülést. (Renáta Balázskát igyekezett megnyugtatni,hiszen Ő sem tudta igazán mire vélni a felfordulást a maga másfél évével...)
Perceken belül minden relikvia összejött, és legjobb tudásunk szerint elláttuk a sebesültet,ésa sérülést.
Másnap reggel kocsiba ültünk,hogy megmutassuk a Doktorbácsinak a dolgot.
A magyar orvos Leixlip-ben van,ami Dublin alatt található,kb 170 Km-re Roscrea-tól.
(Az itteni orvosok felkészültségét ismerve inkább megtesszük ezt a távot,de tudjuk,hogy normálisellátásra számíthatunk.)
A Doki kedvesen,ismerősként köszönt minket,majd amikor a tárgyra térünk,természetesen látni akarja az ominózus területet. Amikor a sebtapasz levételére kerül asor, Levente fájdalmas „aoucs”szisszenéssel kíséri a történteket. (Ez ugyan nekünk nem is tűnt volna fel, hiszen mi igen ritkán hallunk ittenieket jajgatni,és ha igen, akkor sem elemezzük a dolgot.Az Orvos azonban egészen máshogy van ezzel,hiszen jóval sűrűbben szembesül hasonló esetekkel.)
Erre a doki nevetve mondja:”Egy magyar gyerek nekem ne angolul jajgasson,hanem Magyarul!”
Ezen aztán mi is jót kacagtunk,és megtanultuk mi is, hogy mi a különbség az angol,és a magyar jajgatás között.....

Kildare/Japánkert

Ez a szerény püspöki város erős szálakkal kötődik Írország egyik legkedveltebb szentjéhez Szent Brigittához.

Legkedveltebb turista látványossága a nemzeti Ménesbirtok és Japánkert.Ide invitállak benneteket párfotó erejéig.
1906 és 1910 között telepített kert 20 stáción -többek között a Tudatlanság alagútján, a Becsvágy dombján, és az Örökség kapuján-keresztül az ember bölcsőtől a sírig tartó utazását jeleníti meg.

Búcsú Johny Boy-tól

Az első gondolatom az írások gyakoriságából adódóan az volt, hogy átkeresztelem a naplót

évelővé, de a kertészeti ismereteim megakadályoztak tervem véghezvitelében.

Szóval mennek a napok, a hetek, a hónapok, és immár azt is láthatjuk, hogy az évek is.

A mostani írásom apropója egy szomorú történés, ugyanis meghalt a szomszédunk, aki mellett

harmadik éve lakozunk.

Az első találkozásunk elég érdekesen zajlott, ugyanis amikor második nap kiléptem az ajtónkon,

? is ott álldogált éppen. Gondoltam, odamegyek hozzá, mert hát bizonyos helyzetekben

a szomszéd a legközelebbi rokon. Jól nevelten köszöntem, bemutatkoztam, kezet nyújtottam, mondván: én vagyok az új lakó a szomszédban.

Nem igazán úgy zajlottak az események, ahogy  gondoltam, mert kézrázás, és bemutatkozás helyett az öreg (mert hát nyolcvanon túl már nem sért? ez a jelz?;) összevonta szemöldökét, és emelt hangon ismertette a közelmúlt történetét, miszerint az el?z? lakókat a rend?rség vitte el, és itt nem lehet így viselkedni, és vigyázzunk nagyon!

Kellőképpen meglepődtem a reagálásán, de változatlanul mosolyogva azt feleltem, hogy majd megpróbáljuk egy kicsivel jobban csinálni! Ezután megfordultam, és otthagytam.

Egy hét elteltével ismét egyszerre toppantunk ki az ajtón, de az e?z? találkozás miatt én nem

látszottam észrevenni ?t, mert hát nem kívántam megismételni a kínos szituációt.

? azonban fülig ér? szájjal, nagy hangon köszönve indult felém, mintha régi jó ismer?sök lennénk!

I am Johny boy! ? nyújtotta üdvözlésre a kezét. Meglep?dtem ,egyrészt a nem várt barátságosságon, másrészt a bemutatkozás furcsaságán. Kezet ráztunk, és attól kezdve minden találkozáskor boldogan integetett nekünk .

Külön dicséretet kaptunk a réz ajtókopogtató kifényesítésekor,(mert ezt általában a bérl?k nem, csupán a tulajdonosok szokták csutakolni?) .Szóval gond és konfliktus nélkül éldegéltünk egymás mellett.

A minap azonban megn?tt a forgalom a szomszéd házban , majd kikerült délután az ajtóra a fekete szalag, és az értesít? kártya, miszerint John Hourigan elhunyt 2009 február 3-án.

Andika megkérdezte Mrs.Kellyt   - aki szintén a szomszédban lakik, csak a másik oldalon  - mik a szokások  errefelé, mert hogy otthon koszorút veszünk közösen.

Láthatóan nagyot n?ttünk a szemükben, amiért-külföldi létünkre- egyáltalán észrevettük , hogy történt valami a szomszédban, hát még amikor megjelentünk a ravatalozóban, hogy elbúcsúzzunk a szomszédtól!  Érdekes volt, hogy senki nem vitt semmit, se virágot, se koszorút, csak a ravatal végében elhelyezett  Búcsúkönyv-be felírták a nevet, címet, utolsó pillantás az elhunytra, részvétnyilvánítás a feleségnek,(mert ugye mi csak ?t ismertük ) Egy közös rózsafüzér, és megtettük ami t?lünk tellett.

A temetésre már amúgy sem tudtunk volna menni, egyrészt  azért, mert nem Roscreában, hanem Rathcabbin-ban volt, másrészt pedig dolgoztunk  a hétvégén.

Ennek ellenére a lányuk kétszer is személyesen köszönte meg, hogy tiszteletünket tettük az édesapjánál.

Hát ez volt röviden a mi történetünk  Johny boy-jal, nyugodjon békében!