Az
első gondolatom az írások gyakoriságából adódóan az volt, hogy átkeresztelem a naplót
évelővé,
de a kertészeti ismereteim megakadályoztak tervem véghezvitelében.
Szóval
mennek a napok, a hetek, a hónapok, és immár azt is láthatjuk, hogy az évek is.
A
mostani írásom apropója egy szomorú történés, ugyanis meghalt a szomszédunk, aki
mellett
harmadik
éve lakozunk.
Az
első találkozásunk elég érdekesen zajlott, ugyanis amikor második nap kiléptem
az ajtónkon,
? is ott álldogált éppen. Gondoltam, odamegyek hozzá, mert hát bizonyos
helyzetekben
a
szomszéd a legközelebbi rokon. Jól nevelten köszöntem, bemutatkoztam, kezet
nyújtottam, mondván: én vagyok az új lakó a szomszédban.
Nem
igazán úgy zajlottak az események, ahogy
gondoltam, mert kézrázás, és bemutatkozás helyett az öreg (mert hát
nyolcvanon túl már nem sért? ez a jelz?;) összevonta szemöldökét, és emelt
hangon ismertette a közelmúlt történetét, miszerint az el?z? lakókat a
rend?rség vitte el, és itt nem lehet így viselkedni, és vigyázzunk nagyon!
Kellőképpen
meglepődtem a reagálásán, de változatlanul mosolyogva azt feleltem, hogy majd
megpróbáljuk egy kicsivel jobban csinálni! Ezután megfordultam, és otthagytam.
Egy
hét elteltével ismét egyszerre toppantunk ki az ajtón, de az e?z? találkozás
miatt én nem
látszottam
észrevenni ?t, mert hát nem kívántam megismételni a kínos szituációt.
? azonban fülig ér? szájjal, nagy hangon köszönve indult felém, mintha régi jó
ismer?sök lennénk!
I am
Johny boy! ? nyújtotta üdvözlésre a kezét. Meglep?dtem ,egyrészt a nem várt
barátságosságon, másrészt a bemutatkozás furcsaságán. Kezet ráztunk, és attól
kezdve minden találkozáskor boldogan integetett nekünk .
Külön
dicséretet kaptunk a réz ajtókopogtató kifényesítésekor,(mert ezt általában a
bérl?k nem, csupán a tulajdonosok szokták csutakolni?) .Szóval gond és
konfliktus nélkül éldegéltünk egymás mellett.
A
minap azonban megn?tt a forgalom a szomszéd házban , majd kikerült délután az
ajtóra a fekete szalag, és az értesít? kártya, miszerint John Hourigan elhunyt
2009 február 3-án.
Andika
megkérdezte Mrs.Kellyt - aki szintén a
szomszédban lakik, csak a másik oldalon
- mik a szokások errefelé, mert
hogy otthon koszorút veszünk közösen.
Láthatóan
nagyot n?ttünk a szemükben, amiért-külföldi létünkre- egyáltalán észrevettük ,
hogy történt valami a szomszédban, hát még amikor megjelentünk a ravatalozóban,
hogy elbúcsúzzunk a szomszédtól! Érdekes
volt, hogy senki nem vitt semmit, se virágot, se koszorút, csak a ravatal
végében elhelyezett Búcsúkönyv-be
felírták a nevet, címet, utolsó pillantás az elhunytra, részvétnyilvánítás a
feleségnek,(mert ugye mi csak ?t ismertük ) Egy közös rózsafüzér, és megtettük
ami t?lünk tellett.
A
temetésre már amúgy sem tudtunk volna menni, egyrészt azért, mert nem Roscreában, hanem
Rathcabbin-ban volt, másrészt pedig dolgoztunk
a hétvégén.
Ennek
ellenére a lányuk kétszer is személyesen köszönte meg, hogy tiszteletünket
tettük az édesapjánál.
Hát
ez volt röviden a mi történetünk Johny boy-jal, nyugodjon békében!
